Nemrég kicsit átrendeztem és kidekoráltam a gyerekszobát, azon elv mentén, hogy próbáljam egy kicsit a "kínai gagyi-hegyet" - Micimakóval és Hamupipőkével egyetemben - kicsit háttérbe szorítani, mondjuk dobozokba, és inkább helyet adni a szép textíliákból, igényes anyagokból, a család, vagy kézművesek által egyedileg készített daraboknak. Ennek kapcsán felkerült az addigi csupasz falra két nyomat, Szegedi Katalin munkái, aki gyerekkönyv illusztrátor, és én személyesen nagyon szeretem a rajzait. Szépen bekeretezve, megadva a módját, úgy, ahogy kell. Mire valaki, aki látta a gyerekszobát, megkérdezte, hogy: "Aha, és a gyerek is szereti?"
Aztán történt egy másik eset. A barátnőmmel, aki a gyerekeim Keresztanyja, épp iskolatáskákat nézegettünk a neten a nagynak, amikor is a barátnőm rávilágított arra, hogy úgy látja, hogy nekem igen határozott elképzelésem van arról, hogy milyen legyen (milyen színű, mintájú stb.) a gyerek táskája, ezért inkább Ő lemond arról a jól kitalált programról, hogy majd Ő elmegy a gyerekkel közösen iskoltáskát választani, olyat, amilyen Ő - mármint a gyerek - szeretne. Különben is, biztos olyat választana lány, amilyet én sugalltam neki korábban, úgyhogy akkor inkább vegyem meg én.
Le voltam sújtva!
Tényleg ilyen szörnyű lennék? Nem hagyom kibontakozni a gyerekeim természetes, belülről fakadó igényeit arra vonatkozóan, hogy milyen tárgyak vegyék őket körül? Mindenáron rájuk akarom kényszeríteni a saját akaratomat, azt, amit én gondolok szépnek, esztétikusnak?
Ingoványos talajra tévedtem.
Stílus nevelés
Vajon hol van a határ a gyerek természetes esztétikai érzékének fejlesztése és a felülről jövő szülői akarat rájuk kényszerítése között?!? Szeretném azt gondolni, hogy, mint Szülő felelős vagyok azért (is!), hogy a gyerekeim milyen esztétikai környezetben nőnek fel.
Hol kezdődik a szépre való nevelés? És hol végződik?
Valószínűleg, ha a gyereken múlott volna az Elina Hercegnőt ábrázoló posztert keretezte volna be a Barbi Újság közepéből, és már rég teleragasztgatta volna matricával az összes bútort a gyerekszobában. Vajon rossz vagy jó, hogy nem hagyom! Én azt gondolom, hogy jó! Szeretném hinni, hogy az esztétikai érzékre való nevelés igenis a csecsemőkorban kezdődik és nem a pénzen múlik!
Mindazonáltal nem érzem magam bigottnak. A gyerekszobában ugyanúgy helye van a műanyagnak is, mert vannak előnyei, mert praktikus, de igenis szeretném a műanyag közé becsempészni a fát, a gagyi közé a valódit, a bolti közé az egyedit, és a könyvek közé az igényesen illusztráltakat is!
Hogy választási lehetőséget adjak!
És emellett ragasztgathatnak matricát is, de megbeszéltük, hogy csak egy bizonyos helyre. És összefirkálhatják a falat is, ha akarják, de nem akárhol. És az ő saját rajzaik is bekeretezve kint lóghatnak a falon, közvetlen a Szegedi Kataliné mellett! Mert az Ő rajzaik legalább olyan értékesek a számomra!
(Iskolatáskát meg válasszon magának a nagylány, amilyet csak szeretne, majd én csendben izgulok itthon, hogy nehogy valami hannamontanassal térjen haza... és ha igen, az sem olyan nagy tragédia!)
Azonban szeretném tiszta lelkiismerettel kijelenteni, hogy én megtettem mindent!